Kezdődjön a forradalom!

Most, hogy vége az első rehabilitációs körnek, jobb lett a mozgásom, de messze nem tökéletes. Emiatt próbálok mindennap sétálni 10-20 000 lépést. Ezt nyilvánvalóan nem tudom mindennap úgy megtenni, hogy ne lásson senki. Meg úgy sem tudom megtenni mindig, mint a pénteki videón. Minden áldott nap tehát végig kell mennem azon, hogy megbámulnak az emberek az utcán. Persze fogalmuk sincs, hogy mi ez, miért járok így. Azzal amúgy nincs is bajom, hogy megbámulnak, meg, hogy segíteni akarnak, de van aki simán megijed, vagy csak rosszallóan néz, meg ilyenek. Nos erre persze lehetne az a reakcióm, hogy felcseszem magam, és gyűlik bennem a harag. Mert valljuk be őszintén, 8 év szívás után van bennem pár csepp frusztráció. Meg az is hogy felfogom, megértem, és megpróbálok valamit tenni ellene. Márpedig tenni ellene csak azt lehet, hogy megismertetem az emberekkel ezt a betegséget. Mert mindenki attól fél, amit nem ismer.

Megismertetni pedig pl. úgy lehet, ha minél több ember, aki parkinsonos, kimegy az utcára, azaz felvállalja önmagát. Tudom, hogy ez baromira nehéz, de higyjetek el szükséges ahhoz, hogy ez a betegséget éz a Parkival élő embereket emberek elfogadja társadalom, és szolidálisan viselkedjen mindenki. Csak ugye az a baj, hogy ha az ember ki is megy az utcára akkor sem biztos, hogy tudni fogja aki látja, hogy mi a baj. Márpedig ha nem tudja, akkor nagyjából annyit ér ez az egész mint a nyeletlen fejsze fej nélkül. Megkérdezni meg általában senki nem meri. 

Nos ezen gondolkodtam legutóbb, mikor kint voltam az utcán, és járkálni próbáltam, és néztek az emberek, és jött szembe egy lány biciklin, meglátott, és visszafordult. Vagy jött szembe az anyuka gyerekekkel, vagy egy család és akkor szóltak a szülők a gyerekeknek, hogy gyertek át a másik oldalra stb. stb. Értem én a szülőket, csak ők nem értenek engem. Miért? Mert nem ismernek, nem ismerik a betegséget. Hihetik azt, hogy részeg vagyok vagy drogos. Én meg nem akarom, hogy azt higgyék, mert egyszerűen rosszul esik, még így is, hogy tudom pontosan, mi van mögötte. Ezért aztán azt javaslom minden parkinsonos sorstársamnak, hogy szedje össze magát, és menjen ki az utcára. Ne foglalkozzon azzal, hogy ki nézi, miért nézi, hanem egyszerűen menjen ki, és ha kérdezik, mondja el, mi a baja. De talán még jobb, hogy ha kiírja magára. 

Ezzel kapcsolatban elmondok egy történetet, mert talán ennyiből nem egyértelmű. Egy nagy multinál dolgozom, ahol szokott lenni céges sportnap. Legutóbb ezen a sportnapon kb. 1000 ember volt. Nyilván nem tudta mindenki hogy mi a bajom. Reggel mikor öltöztem fel, véletlenül éppen a parkinsonos pólómat vettem fel. Mi ez a parkinsonos póló? Egy olyan póló amire rá van írva az hogy: 

Parkinson's sucks but I don't give a shit!

Azt talán tudjátok ti is, hogyha nem, akkor most mondom, hogy a felirat első részét Michael J. Fox mondta egy interjúban. Második részét pedig én tettem hozzá. Szóval ezt a pólót vettem föl reggel véletlenül. De aztán mikor odaértem rendezvényre, és levettem a pulcsimat, akkor rájöttem, hogy milyen baromi jó ötlet ez. Hiszen így aki lát, hogy ott brékelek A-ból B-be és esetleg nem tudja, mi bajom van nem kell rákérdeznie, nem kell kellemetlen pár percet átélnie, nem fog valamit feltételezni, részegnek nézni, stb., hanem simán elolvassa, és tudja. Én meg nem kell, hogy elviseljem a rosszalló pillantásokat, és a biciklis lány sem fog átmenni túloldalra. Szóval induljon a forradalom! Gyerünk ki az utcára! Mindenki csináltasson pólót, pulcsit, sapkát magának! És akkor nem kell magyarázkodni. Mondjuk az lehet, hogy akkor többen jönnek oda segíteni. Ami ugye jól esik, de nem mindig jön jól, vagy jókor, vagy jó formában az a segítség. No, de ez majd a következő cikk témája lesz. Adig pedig:

KEZDŐDJÖN A FORRADALOM!!!:)